“Nem azért vagyok, hogy a haverod legyek, hanem hogy a pásztorod.”
Az írás nem mai, de annál inkább aktuális. Sok olyan embert láthatunk, aki igaz, hogy eljár szentmisékre, gyakorolja hitét, ugyanakkor ilyesfajta megszólalásokat hallhatunk tőle: “Nem megyek a féltizesre, mert ott szigorú az atya, megyek a tizenegyesre, mert aki akkor van, az kedves”. Egy papnak nem kedvesnek kell lennie, rá kell világítani bűneinkre, és emlékeztetni kell rá minket, hogy egy nap mindannyian meg fogunk halni. Viszont attól, hogy “csak” templomba jársz, nincs garantált helyed a Mennyországban. Az alábbiakban egy amerikai katolikus pap gondolatait közöljük, hogy mily módon kéne a szellemi vezetőknek viszonyulniuk a rájuk bízottak felé.
Én a lelkipásztorod vagyok…
Nem azért vagyok, hogy a haverod legyek, hanem hogy a pásztorod.
Nem azért vagyok, hogy a melletted lévő bárszéken üljek, hanem hogy közted és a sátán között álljak.
Nem azért vagyok, hogy kegyes közhelyekkel árasszalak el, hanem hogy megnyugvást és igazságot kínáljak számodra.
Nem azért vagyok, hogy hallgassak és minden fölött szemet hunyjak, hanem hogy szeretettel kijavítsalak és irányt mutassak. …
„Nem élhetnénk szerényebben?” – Beer Miklós egy jobb világról, amelyet építenünk kellene
Aki sokat aggodalmaskodik mostanában, olvassa el ezt az interjút. Beer Miklós át fogja hangolni. Ő ugyanis úgy optimista, hogy közben nem tagadja le a bajokat. Csak közben arra koncentrál, ami reményt ad, és főleg arra a reményre, amely mindannyiunk számára élő.
– Ezek a hetek ma sokak, talán a többség számára a félelem és a bizonytalanság jegyében telnek Magyarországon. Féltjük a szeretteink és a magunk egészségét, a munkánkat, a megélhetésünket, a jövőnket. Sokan, köztük papok is, joggal aggódnak a közösségeikért, amelyeket szétzilálhat, hogy nem gyűlhetnek össze hétről hétre, nem gyakorolhatják a szokásos módon a hitüket. Mintha az egész eddigi világunk süllyedőben lenne. Mit kezdhetünk a félelmeinkkel? Milyen vigaszt nyújthatunk egymásnak, ha közben nem akarjuk hamis reményekkel áltatni egymást?
“Kalandjaink Dr. Váradi József atyával” – Egy akolitus visszaemlékezése
Dr. Váradi József atya egyházközségünk meghatározó plébánosa volt. 1990-ben került Nyíregyházára, a Magyarok Nagyasszonya-plébániára, ahol 15 évig szolgált. 1990-ben pápai prelátusi, egri mesterkanonoki címet kapott, 1993-ban szabolcsi főesperes, püspöki helynök lett, ezután megkapta az apostoli protonotárius kinevezést. 2002-ben nyugállományba vonult, nyugdíjas éveit Nyíregyházán töltötte, ahol továbbra is aktívan kapcsolódott be az egyházközség életébe.
Az évek során nagyon jó kapcsolatot alakított ki felekezettől, hittől függetlenül Nyíregyháza polgáraival. 1999-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés az erkölcs és az emberségesség területén kifejtett munkásságát Pro Communitate-díjjal ismerte el. Nyíregyházán töltött éveiről Gégény Béla akolitus készített összeállítást.
MI VÁR A KIÜRESEDETT EGYHÁZAKRA?
SZEMlélek 2020. május 07.
Tomás Halík jezsuita szerzetes nagyon fontos gondolatokat fogalmazott meg az Egyház megújulásának szükségességéről.
A világunk beteg. Nem csak a koronavírus járvány miatt, hanem civilizációnk állapotára utalok, amit ez a globális jelenség felfedett. Bibliai szempontból ez az átfogó betegség az idők jele.
A szokatlan nagyböjti időszak elején sokan azt gondoltuk, hogy ez a járvány egyfajta rövid távú áramszünetet, a társadalom szokásos működésének megakadását okozza, amelyet valahogy megszüntetünk és hamarosan minden visszatérhet a régi kerékvágásba. De az idő múlásával egyre világosabbá vált: nem lesz így. E globális tapasztalat után a világ nem lesz olyan, mint korábban, és valószínűleg nem is kell, hogy olyan legyen.
A katasztrófák idején természetes, hogy először a túléléshez szükséges anyagi szükségletekkel foglalkozunk, ám „nem csak kenyérrel él az ember”.
A globális világ sebezhetősége nyilvánvalóvá vált.
Milyen kihívást jelent ez a helyzet a kereszténység, a teológia és az egyház számára, aki az egyik első „globális szereplő”?
